Ember

Egyre több helyről hallom, hogy újfajta barát-megszólítás kezd elterjedni szélesebb körben, mégpedig az, hogy ő az én "Emberem". Először fura volt, de nem is rossz, jobb ha valaki így beszél valakiről egy másik embernek, mintha Mókuskámként vagy Galambomként említi, a Szerelmem meg szerintem kicsit intim. A Pasim meg a Barátom kifejezés olyan semleges, persze, páronként változó, hogy kinek mi fér bele, de az akkor is néha olyan semmilyen.

Az Emberemnek van egyfajta felhangja, hogy a Nő felnéz a Férfira, megbízik benne, de mégsem alárendelt, hanem társ. Na igen, a Társam is tud romantikus lenni. Az, amit én nem szerettem használni, sem hallani, mindig húzom rá a szám, az a Párom...

Ezen is lehetne órákat elmélkedni, de röviden és velősen: nekem ennek szintén van egy felhangja, az én olvasatomban ezt olyanok mondják, akik abban hisznek, hogy a másik felünket kell megtalálni, mert akkor nincs semmi gond, ezért ha megvan a másik fél, a pár, akkor aztán paradicsom. Szerintem nem egy másik felet kell keresni, önmagunknak kell lenni egy egésznek, egy önálló személyiségnek, önálló élettel, amit aztán ha meg tudunk osztani valakivel, együtt részesülni élményekben, örömben, bánatban, akkor jó. Nem függeni kell a másiktól, tőle remélni a megváltást, azt egyedül kell összerakni, anélkül nem megy. De persze, ez nem azt jelenti, hogy én a szingliséget támogatnám (isten ments!), csak egyedül sem szabad elveszni, ellenben megtalálni a megfelelő embert, az szép dolog lehet, mert jó, ha a világban tudsz valakire számítani minden időben.

Zárásként: Egyedül nem megy, de együtt talán sikerül.