Völgyhíd került sorra: A félcsillag mínusz csak azért, mert néha elkalandozott nagyon, tudom, hogy ez szokás nála, de valahogy itt nem passzolt. Amúgy kedves kis történet, aminek a végén ugyanúgy sikerült megborzonganom, mint a színdarab végén, de szerencsére a könnyek most elkerültek. Hirtelen lett vége, bár a cselekedet is az.
Nem is tudom mit írjak…csak véletlenül került/adták a kezembe, hogy olvassam el, gyorsan végzek vele, mert rövid, ismerkedjek az íróval, mert még semmit sem olvastam tőle. Tényleg gyorsan végeztem vele, mert beszippantott, vitt előre a sok vessző, a folyamatosság, a történet meg furcsa is meg nem is, érdekes élmény volt.
Őszintén szólva ezt nekem felolvasta egy kedves mollyertárs ;), ami nagy pluszt adott a monológokhoz, de ettől függetlenül csak négyes, hiszen erősen vitatható , hogy hol éri el a közönségesség határát, melyik stílusú nevezhető egyáltalán irodalminak (úgy az egész nem olyan igazi), kellett-e vagy nem. Összességében azért kellett.
A második fele olvasatlanul volt négy hónapig, addig pihentettem, most éreztem azt január elején, hogy el akarom olvasni, mert éppen úgy vagyok, hogy érdekel. Jól tettem, a történet nagyon szép volt, a vége felé már folyamatos mosollyal olvastam, előtte meg sokat sóhajtoztam. Anne nagyszerű hősnő, Wentworth kapitány pedig olyan személy, akiből sosem elég a szépirodalomban.
Friss volt, a témák jók, néha olyannal is találkoztam, ami nem szimplán kellemesen jó, hanem a felismerés, hogy de jó, hogy végre ehhez is hozzányúlt valaki és pont így. Ellenben a Háztartási parajelenségek c. részt végigszenvedtem, az nagyon nem az én világom, ezért is a fél levonás, de amúgy élvezetes volt az egész kötet.
Vannak ilyen gyerekek, de hogy egy írónő hogyan tud belehelyezkedni a stílusába, az már egy más kérdés, nagyon ritkán volt egy-egy kifejezés, mondat, ami furán hangzott, persze lehet én állok távolabb egy 13 éves sráctól…Ennek ellenére HA elég komolyan vesszük elgondolkodtató kis történet volt, bár még mindig az a két dolog viaskodik bennem, hogy jó ez így, hogy úgy lett lezárva, ahogy, vagy pedig nem kellett volna még abbahagyni és inkább rádobni még 80 oldalt.
A második fele határozottan jobban tetszett, a gyermekkor-család körben néha provokatívnak éreztem, amivel elérte a célját, a rádöbbenést, hogy a dolgok nagyon el vannak cseszve…Érdekes volt, hiszen erről nem nagyon szoktak írni, összességben jó volt a stílus, mégis néha volt egy kicsit fura érzésem volt.
Megerősítette bennem azt, hogy az önsegítő-könyvek nem nekem valók, hiszen ha a tesztet leszámítom, ami jó volt és a hozzá tartozó személyiségtípus-leírásokat, akkor nem több annál számomra, mindent a szádba rág, komolyan néha azt éreztem, hogy most az jön, hogy ha randira mész, húzz cipőt, és fésülködj meg…Több ilyet nem.
Ha leveszem azt a maszlagot, ami engem nem igazán érint meg (asztrálutazás és a társai), akkor egy nagyon is érdekes történetet olvastam, megszerettem Veronikát és Eduardot (jaj, istenem, egy olyan szépet mondott), DE az a baj, hogy ott a maszlag, ami várható volt. Elgondolkodtató, nem volt mindig annyira szájbarágós, találtam olyan részeket, aminél nagyon bólogattam. Akár lehetnék én is Veronika, vagy annyi más ember. Köszi @m33dra a jó tanácsért, hogy ez legyen az első az írótól, nem bántam meg.
Szeretem ezt a formát Cabotnál, amikor levelekből, naplóból, e-mailekből áll össze egy regény, bár A fiú a házból talán erősebb lett. Mindenesetre szórakoztató volt, meg tetszett, hogy a saját életét vette alapul a történethez és nem csak úgy rákapott az olasz témára.
Milano, Stazione Centrale
