Kezemben voltak/vannak

Persze, abból amit még január 31-én írtam, hogy "A következő projekt, hogy befejezem A Pendragon-legendát Szerb Antaltól..." nem valósult meg, azóta elolvastam még két könyvet és elkezdtem egy harmadikat. Persze amúgy ennek volt alapja, hiszen a Pendragon itt maradt Pécsett, én meg Szekszárdon. Ez van. De már egy helyen vagyunk, minden jó.

Nos, az egyik Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen című könyve volt:

Tartalom: Két érzékeny és családi traumákkal terhelt lélek találkozik Helsinkiben: a fiatal finn írótanonc és az ötven körüli amerikai irodalomprofesszor hamar egymásba szeretnek, de ez a szerelem nem a romantikus filmekből és lányregényekből ismert perzselő érzés: kapcsolatuk a görcsök és gátlások feloldásával kezdődik, hiszen a férfi édesapja a vietnami háború után megőrült, édesanyja pedig tehetetlenül sodródott a világban. A nő múltja is hasonló: bátyja elmegyógyintézetben végezte, mivel édesapjuk folyamatos lelki és fizikai terrorja felőrölte.

A könyv története és nyelvezete, hőseihez hasonlóan szintén erősen visszafogott: filmszerű állóképek, különféle színek és szagok, háttérben bujkáló érzések keverednek az alig hallható, mégis feszült suttogásokkal és sikolyokkal.

A másik pedig Szeifert Natália: Gyógyfűrész - Soha naplója. Ezt épp pár perce fejeztem be, még friss, lehet elidőzöm rajta itt egy kicsit. Majd külön bejegyzés lesz.

Fülszöveg: "Oldalba bököm magam, hogy menjek már odébb. Jó oldalról, jó szögben pont szíven találnám magam, de nem. Hiába az a sok anatómia.
Hogy őszinte legyek, te nem vagy teljesen morális.
Hiába, az a sok katatónia."

Soha. Határozószó. Meghatároz legfőképp időt – illetve annak, mármint az alkalmas időnek a hiányát –, másrészt meghatároz egy embert. Egy nőt.
Vagy pont hogy az a nő határozza meg a sohát, annak az alkalmas időnek a hiányát.
Soha nem derül ki. Vagy pont hogy kiderül. Soha kiderül. Hülye mondat, mi?
Pedig kiderül. Ír naplót, internetre. Tudod, bárki elolvashatja. Bárki. Mégis, az egész valahogy szemtelenül intim. Van, hogy irreál (van, hogy ír reál), és van, hogy szürreál. Soha mindent leír maga körül, még azt is, ami nincs. Kegyesen, kegyetlenül, szenvesen, szenvtelenül. Persze, szereti a szójátékokat, de sohasem öncéllal. A szó neki nem játék, illetve nem csak az. Minden valós időben leírt naplóbejegyzés, minden többé vagy éppen kevésbé megszerkesztett mondata egy tökéletlen egész része, félreütésestül, elragadtatásostul, makulásan is. Pont úgy őszinte, ahogyan még nem gejl és már nem obszcén.
Soha semmit nem ír le csak úgy. Soha.

(Szaniszló Judit)

Elkezdtem Tóth Krisztina: Vonalkód című könyvét, ami egy novelláskötet, tizenöt történetet tartalmaz. Hetet-nyolcat olvastam el eddig belőle, klasszak, ugyanaz a szimpatikus stílus, mint ami a Hazaviszlek, jó?-nál volt, tehát tetszik, tetszik. Ez amúgy nekem egy tényleg nagy rádöbbenés volt, hogy jééé, vannak női írók is, akik nem a fejősévás-vassvirágos-habkönnyű szinten ragadtak meg, hanem tényleg minőségi szépirodalmat alkotnak. Ez nagyon tisztelni való.

Tartalom: Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve.
Ezekbe a zugokba pillanthatunk bele Tóth Krisztina novelláin keresztül. Kohósalak és melegpadló, hangyatérkép és hokikori, sörösdobozok a szekrénysoron. Kádár-kor és jelenkor. Mindnyájunk gyerekkora, kamaszkora, felnőttkora. Az ott rejtőző tárgyak és érzések szorongáshálója rajzolódik ki a Vonalkód lapjain – ez segít bennünket emlékezni és megérteni a hátrahagyott időt, megtapasztalni a változásban a változatlanságot.
Tóth Krisztina, akit eddig költőként tisztelhettünk, a Vonalkóddal mutatkozik be prózaíróként. Történetei a legjobb novellisták közé emelik.